A felelősségnek neve és aláírása van

A jegybanki alapítványok ügyében nem elég megtalálni az eltűnt vagyont. Azt is láthatóvá kell tenni, ki javasolt, ki hagyott jóvá, ki utasított és ki ellenőrzött.

Nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki Matolcsy Ádám és Stofa György ellen. Matolcsy Györgyöt őrizetbe vették. Az ügyben eddig öt embert gyanúsítottak meg különösen jelentős értékre elkövetett gazdasági csalással. Három érintett letartóztatását egy hónapra elrendelték, bár a döntés nem jogerős. Ezek súlyos eljárási fejlemények. De még nem jogerős ítéletek, és önmagukban nem rajzolják meg a felelősség térképét.

Pedig most éppen erre a térképre volna szükség.

A jegybankból alapítványba került vagyon kezelését magántőkealapok és különböző társaságok hálózata vette körül. A hatóságok szerint Matolcsy Ádámnak fontos szerepe lehetett ebben a rendszerben. A 24.hu összefoglalója mintegy 200 milliárd forintra becsült, végül sikertelen vagyonkimentési kísérletről ír. A Világgazdaság által ismertetett eljárás pedig a jegybanki alapítványok 266,5 milliárd forintos induló vagyonának kezelését érinti.

A számok nagyok. A szerkezet még nagyobb kérdés.

Ki kezdeményezte az egyes ügyleteket? Ki készítette elő őket? Ki ismerte a tényleges kedvezményezetteket? Ki írta alá a szerződéseket? Melyik igazgatóság, felügyelőbizottság vagy vagyonkezelői fórum látta az anyagokat? Ki tehetett volna fel kérdéseket, és ki mulasztotta el ezt? Az elszámoltatás minőségét nem az mutatja meg, hány ismert név kerül egy hatósági közleménybe. Hanem az, hogy a döntési lánc minden szeme azonosítható-e.

A 2025. február 28-i értékpapírügylet ebből a szempontból próbakő. A vitatott szerződés szerint a PADME vagyonát kezelő Optima Befektetési Zrt. évekre átadta volna az Optima Befektetési Alapkezelő részvényeit a Közép-Európai III. Magántőkealapnak, értékpapír-kölcsönzés formájában. Az ügyészség álláspontja szerint a konstrukció célja az lehetett, hogy Matolcsy György jegybankelnöki mandátumának lejárta után is befolyást gyakorolhasson az alapítványi vagyonra. A hatóság színlelt szerződésről és több száz millió forintos vagyoni hátrányról beszél.

Ez az ügyészség állítása. Jogerős bírósági döntés nincs.

Száraz István azt közölte, hogy a tranzakció előkészítésében, jóváhagyásában és lebonyolításában sem vett részt, valamint közvetlenül vagy közvetve sem adott rá utasítást. Saját állítása szerint az ügyletről a sajtóból értesült, majd vizsgálatot kezdeményezett. Azt is mondja, hogy tulajdonrésze már 2024-ben 9,9 százalékra csökkent, noha ezt csak később vezették át a cégnyilvántartásban. Száraz nem gyanúsítottja az eljárásnak.

A tagadást tehát tagadásként kell kezelni. Nem bizonyított tényként, de nem is bűnösségre utaló kerülőmondatként. A tisztességes kérdés az, hogy milyen dokumentumok támasztják alá: tulajdonosi nyilvántartások, szavazati jogok, igazgatósági iratok, elektronikus levelezések, megbízások és aláírások. A döntési lánc feltárása itt válik többé politikai jelszónál. Megmutathatja, hogy a formális tulajdon, a tényleges befolyás és az operatív döntés ugyanott volt-e, vagy három különböző helyen.

Cui prodest? Kinek használ a homály?

Annak, aki a tulajdonosi pozíció mögé bújhat, amikor a tényleges utasításokat kérik rajta számon. Annak, aki operatív végrehajtónak mondhatja magát, amikor a döntés indokát keresik. És annak is, aki politikai felelősséget emlegethet anélkül, hogy pontosan megnevezné a jogilag releváns cselekményt. A bonyolult vállalati hálózat nem bizonyít bűncselekményt. Arra viszont kiválóan alkalmas, hogy a felelősség sok apró, önmagában ártalmatlannak látszó döntés között párologjon el.

Véleményem szerint ez a modern változata a történelmi udvartartások régi technikájának. A parancs nem feltétlenül marad fenn, csak a teljesítés. Mindenki tudja, merre fúj a szél, de senki sem emlékszik, ki nyitotta ki az ablakot. A hasonlat természetesen nem bizonyít semmit a mostani szereplőkről. Arra figyelmeztet, hogy az intézményi felelősség feltárásához nem elegendő az utolsó aláírást megtalálni.

A legerősebb ellenérvet sem szabad elkenni. A közérdekű elszámoltatás igénye nem helyettesíti az egyéni felelősség bizonyítását. Lehet jogos a társadalmi felháborodás, lehet kirívó a kezelt vagyon nagysága, és lehet nehezen követhető a konstrukció. Ettől még minden terhelt esetében külön kell bizonyítani a tudást, a szándékot, a döntési jogosultságot és az okozott kárt. Az elfogatóparancs nem ítélet. A gyanúsítás nem ítélet. A letartóztatás sem ítélet.

De az ártatlanság vélelméből nem következik az intézményi felejtés joga.

A vagyon sorsa ráadásul továbbra sem világos. Nem tudni, mennyi maradt meg a befektetési hálózatban kezelt százmilliárdokból, mekkora rész zárolható, és végül mennyi szerezhető vissza. A Matolcsy Ádám által közvetlenül vagy a Magyar Stratégiai Zrt.-n keresztül tulajdonolt társaságok saját tőkéjét 50–60 milliárd forintra, befektetett eszközeiket körülbelül 100 milliárdra teszi a forrásanyag. A bankrészvények értéke önmagában mintegy 80 milliárd forint lehet.

A következő lépés ezért kettős. A hatóságoknak személyre szabottan kell bizonyítaniuk, ki mit tett. A nyilvánosságnak pedig megismerhető döntési rendet kell követelnie: hatáskörökkel, előterjesztésekkel, jóváhagyásokkal, ellenőrzési pontokkal és időrenddel. Nem azért, hogy az eljárást politikai ítélőszék váltsa fel. Azért, hogy egy későbbi jogerős döntésből ne csak azt tudjuk meg, ki lett bűnös vagy ártatlan, hanem azt is, hogyan működhetett a rendszer.

Mert ha csak neveket kapunk, ügyünk lesz. Ha a döntési láncot is megismerjük, tanulságunk is.