A teheráni alku és a frankfurti kamat présében: így viszi el a globális vihar a magyar konyhapénzt

A száz dollár feletti olajár és a kíméletlen jegybanki kamatkörnyezet nem elvont pénzügyi kategóriák, hanem havi tízezres elvonások a családi kasszából. Amíg a politika kényelmes közhelyeket ismételget, a számlát a boltok pénztárainál fizetjük meg.

Amikor a szupermarket hűtőpultja előtt állva azon tűnődik, miért került megint harminc forinttal többe a vaj vagy a csirkemell, ritkán gondol a teheráni diplomáciai folyosókra vagy a frankfurti jegybankárok zárt ajtós üléseire. Pedig a bevásárlókosár alján lévő számla végső összegét ma nem a boltvezető ceruzája, hanem a globális olajpiac és a nemzetközi kamatdöntések hullámverése írja. A makrogazdaság elvont világa pillanatok alatt válik nagyon is kézzelfogható, húsbavágó valósággá: a száz dollár feletti kőolaj és a megkérgesedett kamatkörnyezet kettős prése pontosan ott szorít, ahol a legjobban fáj, a magyar háztartások havi költségvetésében.

A gazdasági hírek persze igyekeznek megnyugtatni minket. Megtudhattuk, hogy hétfőn enyhült a feszültség, a Brent típusú nyersolaj hordónkénti ára 1,9 százalékkal 114,48 dollárra, míg az amerikai WTI 2,2 százalékkal 101,01 dollárra mérséklődött, miután katari közvetítők Teheránban tárgyaltak az Egyesült Államokkal egyeztetve. Piaci nyelven ezt korrekciónak vagy megkönnyebbülésnek hívják. A józan ész nyelvén viszont ez színti

<truncated 4861 bytes>

z államkasszára, elszívva a forrásokat az érdemi szociális vagy gazdaságvédelmi lépések elől. A kormánynak világos, tényeken alapuló és számonkérhető programot kell bemutatnia: miként kívánja fenntartani a pénzügyi stabilitást anélkül, hogy a növekedés deficitjét újabb megszorításokkal terhelné a lakosságra.

Itt az ideje leszámolni mindkét kényelmes közgazdasági közhellyel, amelyekkel a politika évtizedek óta áltatja a választókat. Az egyik oldalon a piaci dogmatikusok hirdetik, hogy „majd a piac mindent megold”, a magas árak keresletcsökkenést hoznak, és a rendszer magától beáll. De milyen áron? A piac vak mechanizmusa nem számol azzal, hogy az egyensúlyi árat a nyugdíjasok fűtetlen szobákkal, a kiskeresetűek pedig a minőségi élelmiszerek elhagyásával fizetik meg. A másik oldalon ott kísért az illúzió, miszerint „majd az állam mindent megold”: vezessünk be újabb árstopokat, rögzítsünk kamatplafont, szabjunk gátat mindennek felülről. Pontosan megtapasztaltuk már, hová vezet ez az út: áruhiányhoz, tönkretett hazai kisvállalkozásokhoz és a mesterséges gátak átszakadása után robbanásszerűen lezúduló inflációhoz.

A valóság ennél sokkal prózaibb és ridegebb. Nem várhatunk csodát sem a teheráni diplomáciai tárgyalásoktól, sem a frankfurti vagy washingtoni jegybanki kamatdöntésektől, sem pedig a könnyű állami bűvészmutatványoktól. A tartósan száz dollár feletti olaj és a magas kamatkörnyezet kettős szorítása egyet jelent: a magyar háztartások élettere szűkül, a családi kassza tartalékai folyamatosan apadnak. Amikor a geopolitikai viharok és a makrogazdasági folyamatok összecsapnak, a terheket a nap végén mindig a legkiszolgáltatottabbak viselik. Ideje, hogy a politikai döntéshozók a kommunikációs panelek helyett végre a valós számok nyelvén beszéljenek az országgal, mert a boltok pénztáránál a blokk végösszegét nem lehet ideológiával kiegyenlíteni.