A frontvonal mögötti szakadék: Netanjahu, a háborús választás és az izraeli intézmények jövője

Három évvel az október 7-i tragédia után Izrael háborúban járul az urnákhoz. A szavazás nem csupán Benjamin Netanjahu politikai túléléséről dönt, hanem arról is, hogy a belső polarizáció és a bizalomvesztés végleg megbénítja-e a zsidó állam külpolitikai mozgásterét.

Jeruzsálem utcáin a háborús felhívások most választási jelszavakkal keverednek. Három év telt el 2023. október 7-e megrázkódtatása óta, és a zsidó állam polgárai most először járulnak az urnákhoz a több fronton zajló konfliktus kirobbanása óta. A mintegy 7,3 millió választópolgár döntése hivatalosan a Kneszet összetételéről szól, a valóságban azonban kíméletlen népszavazás egyetlen emberről: a 77 esztendős Benjamin Netanjahuról, aki megszakításokkal immár több mint tizenkilenc éve áll a kormány élén. Vele szemben a 66 éves Gadi Eisenkot, a hadsereg egykori vezérkari főnöke és az általa vezetett Jasár párt köré szerveződő formális és informális ellenzéki tömb áll. A felmérések fej fej melletti küzdelmet jeleznek egy olyan országban, amelyet a harctéri veszteségek, a túszok drámája és a politikai törésvonalak mélyebben megosztottak, mint modern története során bármikor.

A nyugati demokráciák politikai emlékezete jól ismeri a fegyverropogás közepette tartott választások dilemmáját. Washington 1864-ben, a polgárháború legvéresebb hónapjaiban sem halasztotta el az elnökválasztást, mert Abraha

<truncated 4475 bytes>

következményei és a ciszjordániai telepes építkezések felgyorsulása miatt soha nem látott mértékben szigetelődik el a nemzetközi jog és a multilaterális diplomácia színterén. A szövetségesi fegyveres támogatás jelenleg még biztosított, de a hagyományos európai partnerek diplomáciai türelme vészesen fogy. A nemzetközi elszigetelődés nem pusztán morális dilemma, hanem kézzelfogható gazdasági és biztonságpolitikai teher, amely gúzsba köti a zsidó állam külpolitikai mozgásterét.

Bárki kerüljön is ki győztesen az urnák lezárása után, a zsidó állam előtt álló legsúlyosabb kihívást nem a miniszterelnöki szék megszerzése jelenti. A polarizáció felmorzsolta a közös nemzeti minimumot. Ha Netanjahu marad, a társadalom jelentős része az intézményi fékek és az elszámoltathatóság felszámolását látja majd a hatalomban, ami a nyugati szövetségi rendszerek további távolodását vonja maga után. Ha Eisenkot és az ellenzéki tábor ragadja magához a kezdeményezést, a rendkívül heterogén koalíció minden egyes reformlépése azonnal belső obstrukcióba és a jobboldali blokk engesztelhetetlen dühébe ütközik.

A modern államok erejét végső soron nem a haditechnikai arzenál vagy a politikai vezetők túlélőképessége határozza meg, hanem az intézmények teherbíró képessége és a társadalom belső kohéziója. Izrael ma három éve tartó, többfrontos háborút vív a határain kívül, miközben a legveszélyesebb frontvonal a saját állami intézményei és társadalmi csoportjai között húzódik. A politikai túlélésért vívott kampány elhomályosítja a távlatos, higgadt stratégiát. Ha a belső bizalmi válságot és a polarizációt nem sikerül orvosolni, a zsidó állam a taktikai sikerek ellenére hosszú távon elveszítheti azt a nemzetközi és stratégiai cselekvőképességet, amely nélkül a Közel-Kelet viharos geostratégiai környezetében egyetlen nemzet sem maradhat tartósan biztonságban.