Százöt nap a műanyag kiságyban: a koordinációs testület nem ringat

Koordinációs testületet állított fel a Tisza-kormány a kórházakban rekedt csecsemők sorsának rendezésére Gyurkó Szilvia vezetésével. Bár az ágazati silók lebontása elengedhetetlen, azonnali forrásbővítés és hálózatépítés nélkül az egyeztetés csak a cselekvés illúzióját teremti meg.

A csecsemőosztály folyosóján a linóleum tompa surrogása és az infúziós pumpák halk csipogása a megszokott háttérzaj. Ha valaki végigsétál a kórtermek előtt, hamar észreveszi azt a furcsa, fojtogató csendet, amely nem az egészséges, jóllakott újszülöttek álmát jelzi. Ez a csend a feladásé. Azoknak a kisbabáknak a csendje, akik hetek óta fekszenek a gurulós műanyag kiságyakban, a fehér plafont bámulva, és már megtanulták: hiába sírnak, a nővér nem tud jönni. Nem azért, mert érzéketlen, hanem mert egyetlen műszakban harminc másik gyermeket lát el, kanült szúr, lázat mér és adminisztrál. A műanyag dobozok lakói nem betegek. Ők azok a csecsemők, akik egészségesek lennének egy család melegében, mégis a magyar egészségügy rideg falai közé szorultak.

A számok mögött emberi életek első, visszafordíthatatlanul sérülő hónapjai állnak. A legfrissebb minisztériumi adatok szerint ma Magyarországon 301 gyermeket látnak el kényszerűen kórházakban, és közülük 256 olyan csecsemő, akinek a szakma és a jog szerint sem lenne ott a helye. Különösen a fővárosban és az ors

<truncated 3503 bytes>

fiatalabb generációk számára pedig ez a pálya jelenlegi feltételei mellett teljesen élhetetlen. Amikor egy kistelepülésen élő család mérlegeli, hogy felvegyen-e egy traumatizált csecsemőt, nem a minisztériumi rendeleteket olvassa, hanem a gázszámlát és a babatápszer árát számolja. Ha nincs hová vinni a gyermeket, a papírok hiába tökéletesek: a baba a kórházban marad.

Ugyanez a strukturális merevség bénítja az örökbefogadást is. Miközben ezrek várnak éveket arra, hogy gyermeket fogadhassanak örökbe, a rendszer képtelen gyorsan és rugalmasan összekötni a kórházban hagyott babákat a várakozó párokkal. Az örökbefogadási felkészítők kapacitáshiánnyal küzdenek, a környezettanulmányok hónapokat csúsznak, a szakemberek kiégtek és elvándorolnak a területről. Ezt a humánerőforrás-krízist nem lehet körlevelekkel és munkacsoportokkal meggyógyítani.

A Tisza-kormánynak világosan látnia kell: a koordinációs testület megalakítása csak az első, legkönnyebb lépés. Ha a folyamat itt megáll, azzal a kormányzat csupán a felelősséget delegálja egy bizottságra, miközben a valódi feladatot – a költségvetési prioritások átírását – elodázza. A testület nem vásárol pelenkát, nem bérel fel képzett gondozókat a kórházakba a várakozási időre, és legfőképpen nem emeli meg a nevelőszülői díjakat olyan szintre, amelyből tisztességesen meg lehet élni.

A kérdés most az, hogy a felálló koordinációs testület valódi, cselekvő védőhálóvá válik-e, vagy csupán egy újabb adminisztratív paraván lesz, amely mögé bújva a hatalom elodázhatja az azonnali, érdemi forrásbővítést. A politikai döntéshozóknak megvan az idejük a bizottsági ülésekre és az elhúzódó vitákra. A rácsos kiságyakban fekvő 256 csecsemőnek azonban nincs ideje. Nekik minden kórházban töltött nap egy elnémított sírás, egy elmulasztott ölelés és egy pótolhatatlanul elvesztegetett darab az életükből.