Az eltűnt milliárd rejtélye és az elszámoltatás kényelmes színháza

Matolcsy György vagyoni anomáliái nem a véletlen művei, hanem egy szándékosan fogatlan rendszer termékei. A kérdés most az, hogy az új kormányzat valódi jogi gátakat épít, vagy megelégszik a látványos politikai haszonnal.

A magyar parlamenti folyosóknak van egy sajátos, semmivel össze nem téveszthető rituáléja minden év januárjának végén. A képviselők és az állami főméltóságok leadják vagyonnyilatkozataikat, a sajtó fellapozza a füzeteket, felhördül a nullás megtakarításokon, megcsodálja az örökölt szántókat, majd az élet megy tovább a megszokott medrében. Ez a procedúra soha nem az elszámoltathatóságról szólt. Sokkal inkább egyfajta bürokratikus origamiról, amelyben a valóságot addig hajtogatják az előírt rubrikák közé, amíg az teljesen el nem veszíti eredeti formáját.

Matolcsy György esete azonban még ebből a megszokott kulisszahasogatásból is kilóg. A Magyar Nemzeti Bank volt elnökének története ugyanis a puszta számok szintjén sem adja ki a matematikát.

Nézzük a tényeket, érzelmek nélkül. A volt jegybankelnök tizenkét éven át, 2013-tól 2025-ig állt az ország legfontosabb monetáris intézményének élén. Hivatalba lépésekor a fizetése havi mintegy 2,3 millió forint volt, amit a 2015-ös jegybanktörvény-módosítás kényelmesen megduplázott, hivatali idejének utolsó éveiben pedig a havi apanázs már meghaladta a 7 millió forintot. A bevallások alapján az elmúlt bő évtizedben legal

<truncated 2392 bytes>

enérv vizsgálatát is. A vagyonnyilatkozat eredendően nem adóhatósági vagy büntetőjogi vádirat, hanem összeférhetetlenségi nyilatkozat. Egy szabad országban a magánvagyon elköltése, családon belüli átadása, tartási szerződések vagy akár rossz magánbefektetések sorozata legitim módon is apaszthatja a bankszámlákat – a hiányzó százmilliók önmagukban nem bizonyítanak automatikusan bűncselekményt. Továbbá egy jogállamban a kormánynak tiszteletben kell tartania a hatalmi ágak megosztását: a nyomozást az ügyészség végzi, az eljárás tempóját és mélységét a bizonyítékok, nem pedig a Miniszterelnökség sajtóosztályának igényei diktálják.

Ez az érv védhető, ám nem mentesíti a mindenkori jogalkotót a felelősség alól. Ha a Tisza-adminisztráció megelégszik azzal, hogy a televíziós híradókban bemutatott házkutatási képekből politikai profitot kovácsoljon, de érintetlenül hagyja a vagyonnyilatkozati törvény tátongó kiskapuit, akkor semmivel sem lép túl a korábbi évtizedek gyakorlatán. Az elszámoltatás nem a letartóztatás látványával kezdődik, és nem a bírósági folyosón ér véget.

A valódi elszámoltathatóság ott kezdődik, ahol a vagyonelemeket automatikusan auditálhatóvá teszik, ahol a vagyonosodási vizsgálat nem fenyegetés, hanem kötelező adminisztratív eljárás minden közpénzből fizetett vezetőnél, és ahol a bevallásokban tátongó lyukak automatikus vizsgálatot vonnak maguk után. Minden más puszta színház: a közönség tapsol az új felvonásnak, miközben a díszletek mögött ugyanaz a rozoga mechanizmus működik tovább.

Matolcsy György eltűnt százmilliói nem az elkövető zsenialitásáról, hanem az államintézmények évtizedes, szándékos vakságáról tanúskodnak. A labda most a parlamenti többség térfelén pattog. Vagy megváltoztatják a játékszabályokat, vagy beismerik: a transzparencia csupán addig fontos, amíg a riválisokat kell vele sarokba szorítani.