Abu-Dzabi tükrében: amikor Európa sorsáról Európa nélkül döntenek

Miközben az orosz árnyékháború már a kontinens repülőtereit és tengeri folyosóit veszélyezteti, az ukrajnai háború lezárását célzó egyeztetések az Európai Unió nélkül kezdődhetnek meg az Arab-öbölben. Brüsszel partvonalra szorulása kíméletlen bizonyítvány az európai stratégiai önállóság hiányáról.

A Perzsa-öböl sivatagi metropolisza, Abu-Dzabi meglehetősen messze esik a Dnyeper kanyarulataitól és a Donyec-medence lövészárkaitól. A nemzetközi politika gravitációja mégis oda helyezheti a modern kori Európa legvéresebb háborújának lehetséges diplomáciai végjátékát. Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök bejelentése szerint november 10-én háromoldalú tárgyalóasztalhoz ülhet Ukrajna, Oroszország és az Egyesült Államok. A diplomáciai asztalnál azonban egy szék feltűnően üresen marad: Kijev kifejezett törekvése ellenére Moszkva mereven elzárkózott az Európai Unió képviselőinek részvétele elől, és Washington sem érezte szükségét, hogy Brüsszelt bevonja a közvetlen egyeztetésbe.

A diplomácia régi, kíméletlen szabálya szerint ha nem ülsz az asztalnál, akkor valószínűleg az étlapon vagy. Véleményem szerint Európa számára az abu-dzabi találkozó puszta terve nem egyszerűen presztízsveszteség, hanem rideg stratégiai figyelmeztetés. A kontinens közvetlen szomszédságában zajló konfliktus jövőjéről,

<truncated 3880 bytes>

alódi nemzeti szuverenitás ugyanis nem kényelmes távolságtartást jelent a globális viharok idején. A hazai provincializmus hajlamos azt hinni, hogy a határokon túli alkuk nem érintenek bennünket közvetlenül. Ám ha az orosz hibrid műveletek már a lipcsei légi csomópontot és a fekete-tengeri kereskedelmet célozzák, akkor a biztonság hiánya elkerülhetetlenül eléri Közép-Európát is.

Megköveteli az intellektuális korrektség, hogy a nagyhatalmi logika legfőbb érvét is mérlegre tegyük. Miért kellene Washingtonnak vagy Moszkvának huszonhét eltérő érdekű tagállammal egyeztetnie, amikor a frontvonalak stabilizálása a tét? Az amerikai vezetés szemszögéből a szűkebb körű tárgyalás a gyors cselekvés záloga: az Egyesült Államok a saját erőforrásaival biztosítja az ukrán ellenállást, miközben globális prioritásai – mindenekelőtt az indopacifikus térség feszültségei – miatt nem engedheti meg a konfliktus végtelen elhúzódását. A pragmatizmus azt diktálja, hogy a fegyverek elhallgatására nagyobb esély nyílik három közvetlen szereplő között, mint egy konszenzusra épülő, nehézkes koalíció jelenlétében.

Ez az érvelés azonban taktikai szempontból ugyan tartható, stratégiai távlatban végzetes tévedés. Egy olyan béke vagy tűzszünet, amelyet európai garanciák és közvetlen uniós kontroll nélkül hoznak tető alá, nem hozhat tartós stabilitást a kontinensnek. Ha az európai határok jövőjét Abu-Dzabiban rajzolják meg, az így létrejövő rend törékeny marad, a számlát pedig a garanciák nélkül maradt Európának kell majd kifizetnie.

Az abu-dzabi diplomáciai kísérlet rideg tükröt tart elénk. A közös európai védelem megteremtése immár nem brüsszeli szakpolitikai vita tárgya, hanem a szuverén túlélés alapfeltétele. Ha Európa most nem teremti meg a saját katonai és elrettentő erejét, akkor a jövőben is csupán nézője maradhat a saját sorsáról szóló nagyhatalmi paktumoknak.