Ki fér a vádhatóság élére? Kérdések egy elhúzódó jelöltállítás mellé

Ma szavaz az Országgyűlés a legfőbb ügyészről, az első jelöltet viszont a Tisza-frakció még szeptemberben elutasította. A nyilvánosság azóta sem tudja meg, miért.

Kedd reggel kilenckor ül össze az Országgyűlés. A program a magyar tudomány napjára való emlékezéssel indul, utána Magyar Péter szólal fel, majd határozathozatalok következnek. A listán ott van a Magyar Nemzet szerint a karácsonyi munkaszünet, az Infostart szerint az MNB-jelentés és a vagyongyarapodási csomag is. Valahol e tételek között szerepel az is, amelyről a legkevesebbet tudjuk: ki legyen a legfőbb ügyész.

A tények szűkösek. A 444 összefoglalója szerint a Tisza-frakció szeptember végén elutasította az első legfőbb ügyész-jelöltet, ezért Szathmáry Zoltánból nem lett legfőbb ügyész. Az Infostart szerint a napirend szerint dönthetnek a jelöltről. A Magyar Nemzet óvatosabb: a döntés „még nem biztos", a lehetőség viszont adott. Megnevezi a tisztség súlyát, de a jelöltet és a pártok álláspontját nem. A 444 címe ráadásul azt mondja, Szathmáry „nem lett jelölt", a szövege pedig azt, hogy nem lett legfőbb ügyész. A két állítás nem ugyanaz. A forrásokból az sem derül ki, ki a mostani jelölt, és az sem, mi bukott meg szeptemberben.

Innen kell a régi kérdést feltenni: cui prodest? Kinek jó ez a huzavona?

Először is annak, aki a végén dönt. A parlamenti többség ma a Tisza-frakció. Aki egy jelöltet elutasíthat, az a második jelöltnél már nem kér, hanem diktál. Ez a hatalom természete, nem pedig vád. Egy új kormány joggal akarja, hogy a vádhatóság élén olyan ember álljon, akiben megbízik. Épp ez a bökkenő: a vádhatóságot, amelynek a hatalommal szemben is működnie kell, olyan valaki vezesse, aki a hatalom bizalmát élvezi? A kettő nem zárja ki egymást. Összeegyeztetni mégis a szokásosnál több átláthatóságot kíván.

Másodszor annak jó, aki a hallgatásból profitál. A szeptemberi elutasításnak lehetett szakmai oka. Lehetett személyi, politikai vagy valami egészen más is. A forrásokból ezt nem tudhatjuk, és nem is fogom kitalálni. Ez a lényeg: az átláthatóság hiánya nem bizonyít semmit, csak teret ad mindenféle feltevésnek. Aki nem mondja meg, miért bukott meg az első jelölt, az megfosztja magát attól, hogy a másodikról elmondhassa: ő azért jó, mert ezt és ezt tudja.

A legerősebb ellenérvet érdemes komolyan venni. Az első jelölt elutasítása a gondos kiválasztás jele is lehet. Ha egy frakció nem szavazza meg a javaslatot csak azért, mert az megérkezett, akkor éppen azt teszi, amit a többségtől várunk: vizsgál, mérlegel, szükség esetén nemet mond. Egy ügyészvezető kinevezése évekre meghatározza a vádhatóságot, ahogy a Magyar Nemzet is írja: a szavazás kimenetele hosszú távon eldönti, ki áll az élén. Ilyen tétnél a „nem" néha felelősség. Egy gyorsan átvitt, rosszul megválasztott jelölt sokkal nagyobb kárt okozna, mint néhány hét késlekedés. Ha a Tisza-frakció így járt el, akkor a szeptemberi elutasítás nem a függetlenség elleni támadás volt, hanem épp ellenkezőleg: a jelöltállítás mint folyamat védte a tisztséget.

Csakhogy ez az olvasat ugyanúgy hit kérdése, mint a gyanakvó. A gondos kiválasztásnak nyoma van, ha látható. Ha a frakció elmondja, milyen szempontok alapján mérlegelt, a nyilvánosság ellenőrizheti, hogy az érvek szakmaiak voltak-e. A mostani helyzetben mindkét olvasat, a „gondos" és a „kezében tartó", egyformán igazolhatatlan. Épp ez az, amit a kormánytól, a saját mércéi szerint, joggal kérhetünk számon. A Tisza-kormány a vagyongyarapodás ellenőrzéséről és a tőkealap-tulajdonosok átláthatóságáról szóló csomagot terjesztett a parlament elé; ez ma ugyanennek az ülésnek a napirendjén szerepel. Nehéz szavatolni másokra az átláthatóságot, miközben a legfőbb ügyész kiválasztásának kulisszái homályban maradnak. Ez nem hipokrízis. Egyelőre inkább egy kimaradt lépés.

Van még egy kellemetlen szimmetria, amelyről tudni kell, de nem szabad túlfeszíteni. Magyar Péter a mai napirend előtti felszólalásában a 444 szerint arról beszélt, hogy a papírokon mindig mások neve szerepel, és a baj idején a maffiafőnök feláldozza azokat, akik helyette írtak alá. A forrás nem köti ezt a legfőbb ügyész kérdéséhez, és én sem teszem. A mondat mégis jól mutatja, mekkora a tét: egy olyan országban, ahol a hatalmi visszaélés vádja rendszeresen elhangzik, az ügyészség élén álló ember nem mellékszereplő. Ő dönti el, kik nem maradnak árnyékban. Aki vádat emelhet, az bizonyos értelemben a hatalom legfontosabb ellenszere. Ezért nem mindegy, hogyan került a székbe.

Mit mondhatunk tehát az ügyészség függetlenségéről az új kormány alatt? Őszintén: még semmit. A függetlenség nem a jelöltállításnál dől el, hanem az első kényelmetlen ügynél. Annál, amikor kiderül, hogy a vádhatóság emel-e vádat akkor is, ha az érintett a hatalom közelében áll. A jelöltállítás folyamata legfeljebb az előjeleket adja. Az előjelek pedig vegyesek. Jó jel, hogy az első jelöltet nem vitték át automatikusan. Rossz jel, hogy nem tudjuk, miért. Jó jel, hogy a parlament nyilvánosan, szavazással dönt. Rossz jel, hogy a Magyar Nemzet szerint a napirend szerint még a döntés sem biztos, a nyilvánosság pedig e pillanatban a jelölt nevét sem ismeri a forrásainkból.

A következő lépés látható. Ha ma megvan a szavazás, a legfőbb ügyész neve és a hivatalba lépés ténye lezárja a kérdést a közjogi oldalon. A politikai oldalon viszont megnyitja. Az új vezetőnek meg kell mutatnia, hogy nem a megbízói felé néz. A frakciónak pedig meg kell mondania, mit látott meg az elsőben, amit a másodikban nem. Egy későbbi, indokolt magyarázat többet ér, mint hallgatás: utólag is megteremti az ellenőrizhetőséget.

Aki ma a parlamentet figyeli, ne a karácsonyi munkaszüneti nap mellett vagy a vizsgálóbizottságok határidejénél keressen izgalmat. A legcsendesebb napirendi pontnak lehet a legnagyobb hosszú távú hatása. Ha az ügyészség függetlensége nem csak ünnepi szó, akkor a kérdéseket nem a kampányban kell megválaszolni, hanem most: ki a jelölt, miért ő, és miért nem a másik. Az érvek létezhetnek. Hozzá kellene tenni őket.