A múlt mint nehéztüzérség

Az ügynökakták harminchat éve halogatott megnyitása nem csupán erkölcsi jóvátétel, hanem kíméletlen hatalompolitikai fegyver. Magyar Péter kormánya éppen akkor veti be a végső dossziékat, amikor a mélyrepülésben lévő Fidesz már amúgy is padlón van.

A magyar parlament ritkán jeleskedik a dramaturgiai visszafogottságban, de a novemberi ülésszak zárónapja még a sokat látott parlamenti folyosókon is megemeli a pulzust. A hivatalos menetrend szerint az Országgyűlés a magyar jelnyelv napjára emlékezik meg először, hogy aztán alig néhány perccel később a politikai artikuláció legbrutálisabb verbális nehézfegyverei lépjenek működésbe. A legfőbb ügyész megválasztása és a szentestét munkaszüneti nappá nyilvánító gesztuspolitikai döntések után a kormányfő a pulpitusra lép, hogy számot adjon a „tisztítótűz műveletről”. A kifejezés nem véletlenül idézi a kora újkori inkvizíció vagy a huszadik századi tisztogatások szókészletét: a politika nyelvében a tisztítótűz sosem csupán a bűnök lemosásáról szól, hanem arról is, hogy ki tartja a kezében a fáklyát.

A kulcskérdés a politikai elemzésben mindig a legrégebbi római formula: cui prodest? Kinek áll érdekében most, harminchat évvel a rendszerváltás után, a leginkább lefojtott, legtöbbször elszabotált és leginkább megmérgezett dossziékat kinyitni? A válaszhoz nem a levéltárak porát kell szagolgatni, hanem a Medián friss felmérési adatait böngészni. A számok nem egyszerű elmozdulást, hanem geológiai léptékű tektonikai törést jeleznek: a Fide

<truncated 3486 bytes>

óság kulcsait? Aligha. A magyar társadalom intézményi bizalmatlansága nem a semmiből keletkezett; abból a mély, zsigeri gyanúból táplálkozik, hogy a politikai és gazdasági elit valójában egy láthatatlan, zsarolható hálózat foglya maradt. A titkosítás feloldása nélkül a rendszerváltás torzó maradt. Még ha a Tisza döntése mögött a legprimitívebb hatalmi kalkuláció húzódik is meg, maga a tény – hogy az akták kinyílnak – olyan strukturális adósságot törleszt, amelyet egyetlen korábbi kabinet sem mert vagy akart felvállalni. A nyilvánosság tisztító hatása akkor is valóságos társadalmi haszon, ha a szándék nem makulátlan.

Kik a folyamat nyertesei a parlamenti folyosók nézőpontjából? Elsősorban maga a Tisza-kormányzat, amely sikeresen tematizálja a közbeszédet, és a napi kormányzás zökkenői helyett a morális elszámoltatás kényelmesebb terepére tereli a figyelmet. Nyertes még a Mi Hazánk, amely a nemzeti radikális szavazók körében aratja le a következetes antikommunizmus babérjait, és profitál a Fideszből kiábrándult, elbizonytalanodott szavazók sodródásából. És kik a vesztesek? Mindenekelőtt a parlamenti soraiba szorult, dezorientált Fidesz-frakció, amely immár sem kormányzati erőforrásokkal, sem erkölcsi autoritással nem rendelkezik a narratíva megfordítására. De vesztes a szakmai hitelesség is, valahányszor a politikai kampánytempó felülírja a tényeket.

A hétfői parlamenti nap tehát aligha hoz feloldozást. Magyar Péter beszéde a „tisztítótűzről” hangos lesz, hatásos és a közvélemény-kutatások logikája szerint kifizetődő. Ám a történelem tanulsága szerint a politikai fegyverré silányított igazságtétel ritkán teremt tartós társadalmi békét. Amikor az ügynökakták nem a nemzeti megbékélés, hanem az ellenfél végleges megsemmisítésének eszközei, a múlt nem lezárul, csupán új mundért kap. A dossziék kinyíltak, de a hatalom logikája a régi maradt.