Európát nem a széke, hanem a garanciája képviseli

Zelenszkij európai küldötteket sürget a béketárgyalásokra. De a kontinens súlyát nem a jelenlévők száma, hanem a közös mandátum és a teljesíthető biztonsági vállalások adják majd.

A béketárgyalások térképén Európa egyelőre különös helyet foglal el. A háború az európai kontinensen zajlik. Az újjáépítés jelentős része is Európára várhat. A majdani biztonsági rendszer fenntartásában szintén európai országokra hárulhat fontos szerep. Abu-Dzabiban mégis az Egyesült Államok ültette tárgyalóasztalhoz Ukrajnát és Oroszországot.

Ezért sürgeti Volodimir Zelenszkij, hogy november végéig dőljön el, ki képviseli Európát a békefolyamatban. Az ukrán elnök nem egyszerűen néhány új széket kér az asztalhoz. Olyan küldöttekről beszél, akik egész Európa nevében tárgyalhatnak, erős felhatalmazással. Szerinte a november 19-i berlini csúcs kínál megfelelő alkalmat a döntésre.

Ez politikusi elvárás. Érthető és logikus, de még nem kész intézményi megoldás. Zelenszkij célja világos: Ukrajna ne csak Washingtonnal és Moszkvával egyezkedjen saját jövőjéről, miközben a garanciák és az újjáépítés számlájának jelentős része az európai oldalon jelenik meg. Az ukrán érdek ebben aligha szorul magyarázatra. Aki fizet, fegyvert szállít vagy később biztonságot vállal, az legyen jelen a feltételek kialakításakor.

A kérdés azonban nem az, hogy Európának jár-e hely. Hanem az, hogy mit jelentene az „Európa” felirat a névtáblán. Berlin, Varsó és Párizs helyzete nem azonos. Németország a balti térségben katonailag is jelen van, és Friedrich Merz berlini csúcstalálkozóján az Ukrajnának szánt 2027-es támogatás, különösen a katonai segélyek kerülnek napirendre. Lengyelország amerikai bázist épít, és széles feltételeket kínál az amerikai jelenlétért. Franciaország pedig a britekkel együtt azok közé tartozik, amelyek rakétákkal támogatták Ukrajnát – ezért Resperger István értelmezése szerint Moszkva aligha fogadná el őket könnyen békefenntartóként.

Ez már nem politikusi kívánságlista, hanem szakértői értelmezés. Resperger arra figyelmeztet, hogy a „vasbeton” garancia nem diplomáciai jelző, hanem katonai feladat. Ki áll a két fél közé? Mekkora biztonsági zónát ellenőriz? Mit tesz, ha újrakezdődik a tüzérségi tűz? Ki ad katonát, felszerelést és pénzt? A 2014 utáni tapasztalat szerinte éppen azt mutatta meg, hogy a papíron létező garancia és a terepen működő biztonság két külön világ.

A térképen ez a különbség néhány centiméternek látszik. A valóságban fegyveres alakulatokat, parancsnoki láncot és politikai kockázatvállalást jelent. Resperger felidézte: a korábbi tűzszünet és a nyolcvan kilométeres biztonsági zóna mellett is naponta akár harmincszor lőtték egymást a felek. Ilyen előzmények után kevés állam vállalná könnyedén a békefenntartó szerepet.

Az amerikaiak a szakértő szerint szeretnének kimaradni ebből a feladatból, NATO-erőket pedig Oroszország aligha látna szívesen. Innen nézve Zelenszkij követelése nem pusztán európai önérzetről szól. Ha az Egyesült Államok közvetít, de nem akar katonailag a választóvonalra állni, akkor valakinek mégis tartalmat kell adnia a biztonsági garanciáknak. Európa képviselete ezért csak akkor ér valamit, ha a küldött mögött vállalható katonai, pénzügyi és politikai ajánlat áll.

És itt kell különválasztani a harmadik szintet: mi az, amiről valóban megállapodtak Abu-Dzabiban? A források alapján egyelőre nem született ismertetett békemegállapodás, és részletes biztonsági garanciákat sem jelentettek be. Jared Kushner arról beszélt, hogy az Egyesült Államok „szűkítette a különbségeket” a felek között, de ezt nem támasztotta alá nyilvánosságra hozott részletekkel. Washington új biztonsági keretet sürgetett, a tárgyalások pedig folytatódtak. Ez előrelépés lehet, de még nem végállomás.

A tárgyalóterem közben nem légüres térben működik. Miközben a küldöttek Abu-Dzabiban egyeztettek, dróntámadás okozott tüzet az oroszországi Uszty-Luga kikötőjében, a balti olajexport egyik fontos csomópontjánál. A diplomáciai térképre tehát továbbra is rávetül a háború térképe. Minden el nem döntött kérdés mögött működő fegyverrendszerek állnak.

Úgy gondolom, Európa akkor követ el provinciális hibát, ha a képviseletet protokolláris rangkérdésként kezeli. Nem az a döntő, hogy egy uniós zászló bekerül-e a fényképre. Az a döntő, hogy Berlin, Varsó, Párizs és a többi főváros ugyanazt érti-e tűzszünet, ellenőrzés, elrettentés és újjáépítés alatt. Ha a küldött minden mondat után huszonhét telefonhívásra kényszerül, a mandátuma papírból lesz. Ha viszont előre rögzített közös állásponttal és konkrét felajánlásokkal érkezik, Európa akkor is súlyos szereplő lehet, ha csak egy vagy két ember ül a nevében az asztalnál.

A legerősebb ellenérv sem söpörhető félre. Az amerikai közvetítés európai egység nélkül is hozhat előrelépést. Abu-Dzabiban Washington már most közvetlen párbeszédet szervezett, és saját állítása szerint közelebb vitte egymáshoz az álláspontokat. A béke esélyét nem volna bölcs egy előzetes európai reprezentációs vitához kötni. A képviselet nem válhat öncéllá, és nem késleltetheti a fegyvernyugvást.

De az amerikai közvetítés és az európai mandátum nem egymás alternatívái. Washington segíthet megnyitni az ajtót. A tartós rendezéshez azonban azoknak is be kell lépniük rajta, akik a megállapodás hosszú távú költségeit és kockázatait viselik. Európa hangját nem a hangerő teszi hitelessé, hanem az, hogy képes-e közösen kimondani: ezt vállaljuk, ezt finanszírozzuk, ezt pedig szükség esetén meg is védjük.