Üres kosár, teli kérdések: mit ér a magyar bér az uniós ranglista alján?

Az Eurostat adatai szerint a magyar átlagbér az uniós átlag alig fele, és a vásárlóerő rangsorában az utolsó helyre kerültünk. Mit jelent ez egy család havi bevásárlásánál, és mit kérdezhetünk a kormánytól?

Képzeljen el egy átlagos magyar keresőt a bevásárlókosarával a boltban. Mellette áll egy cseh, egy horvát és egy lengyel kolléga. Ugyanazt a kosarat pakolják. Az egyik fizetése nagyobb, a másiké kisebb, de a kasszánál mindhárman ugyanazt kérdezik: mennyi marad a hónap végére?

Az Eurostat 2025-ös adatai szerint a magyar kosár a legkönnyebbek közé tartozik. A teljes munkaidőre átszámított bruttó átlagkereset az Európai Unióban 41 500 euró volt évente, havonta közel 3460 euró. Magyarországon 20 138 euró, havi körülbelül 1675 euró. Ez az uniós átlag 48,6 százaléka. Fél bér, ugyanazzal az élettel, vagyis ugyanazzal a hónap végével.

Nézzük meg, mit jelent ez a szomszédokhoz képest. Egy egyszerű számítás: ha a magyar bruttó átlagbért 100-nak vesszük, akkor a lengyel kereső 118-at, a cseh 128-at, a horvát 134-et visz haza. A szlovén 187-et. Az uniós átlag 206.

Ez a saját számításom a forráscikkben szereplő éves adatokból. Nem forintra, nem adózott összegre, és nem árszínvonalra számoltam át. Mégis szemléletes. Ha a kosár mindenhol ugyanannyiba kerülne, a cseh kolléga minden hónapban nagyjából egy plusz negyedkosárnyit vihetne haza. A horvát több mint egy plusz harmadnyit. A szlovén majdnem kétszer annyit.

Ez a kép azonban torz, és ezt tisztességgel ki kell mondani. A kosár nem mindenhol egyforma árú. Prágában vagy Zágrábban sem ingyen van a kenyér. A kosár Magyarországon sok tételében olcsóbb, mint Szlovéniában vagy Luxemburgban. Ezért használjuk a vásárlóerő-paritást, és ezért írja a forráscikk is, hogy a tényleges anyagi helyzethez az adózás utáni jövedelmet és az árszínvonal-különbségeket is nézni kell.

Ez a legerősebb ellenérv, és két rétegű. Az első a módszertan. A vásárlóerő-paritás átlagos árkosarakkal számol. Nem biztos, hogy az éppen az Ön kosarát méri, hiszen más az összetétel a nagyvárosban, mint a kistelepülésen. A második az időzítés. Az Eurostat adatai késnek, a rangsor pedig több év bér- és árszintalakulását sűríti egyetlen számba. Ezt a többéves jelleget nem a cikk forrása mondja ki, hanem a mutató természetéből következik, ezért véleményként kezelem: a rangsor nem pillanatfelvétel, hanem egyfajta lenyomat. Aki a friss béremelésekre kíváncsi, annak a rangsor még nem feltétlenül mutatja meg azokat.

Valóban nem teljesen céltalan vigasz ez. A magyar bérek euróban számolva 2025-ben 8,1 százalékkal emelkedtek. Az uniós átlag ugyanekkor 4,3 százalékkal nőtt, 39 800 euróról 41 500-ra. A felzárkózás tehát nem állt le. Szó szerint gyorsabban futunk, mint a mezőny. A forráscikk is így fogalmaz.

Csakhogy a futás tempóját a lemaradáshoz kell mérni. Egy egyszerű becslés, szintén saját számítás: a 8,1 százalék a magyar 20 138 euróból nagyjából 1630 euró éves többletet jelent. A 4,3 százalék az uniós 41 500 euróból körülbelül 1700 eurót. Az abszolút különbség tehát nem csökkent, hanem még egy kicsit nőtt is, mert a gyorsabb ütem kisebb alapra vonatkozik. A százalékos felzárkózás valódi, az eurós rés viszont még nem záródik. Ha ez a ritmus évről évre ugyanez maradna, akkor is sok-sok év kellene az uniós átlag eléréséhez. Ez a következtetés már nem a forrásból jön, hanem az én számtanomból.

Mit jelent ez egy háztartásnak? Azt, hogy a kosár ugyan hosszabb lett, de a polcok is. A béremelés örömét az árak sokszor elviszik, és erről a magyar családok többsége saját tapasztalatból tud. A rangsor nem a statisztikusok hobbija, hanem annak az éveknek a lenyomata, amikor a bér nem érte utol a bolti árakat.

A két legalacsonyabb bér Bulgáriában (16 201 euró) és Görögországban (18 772 euró) van. Mi a harmadik legalacsonyabb helyen állunk, ahol a forráscikk szerint a régió több országa is megelőz minket. Horvátország 26 933, Csehország 25 755, Lengyelország 23 853 euróval. Szlovénia 37 586 euróval már Spanyolországot és Olaszországot is maga mögé utasítja. Egy évtizede ez a lista még egészen más sorrendet mutathatott volna, de ezt a forrás nem tartalmazza, így nem állítom.

És itt jön a politika. Az adat 2025-ös, vagyis a Tisza-kormány beiktatása előtti időszakról szól. Nem jogos azt mondani, hogy ezt a rangsort ez a kormány hozta össze. Azt viszont jogos megkérdezni, hogy mit kezd vele. Nem vádolva, hanem számonkérve.

A kérdések egyszerűek. Mi a kormány célja: mikorra és milyen szintre szeretne eljutni az uniós átlaghoz képest? Mennyi ebből a reálbér, és mennyi a nominális emelés? Hogyan akarja elérni, hogy a béremelést ne vigye el az infláció? Mi a terve a termelékenység növelésére, hiszen tartósan magasabb bért csak magasabb értékteremtés bír el? És hogyan mérjük majd a haladást: a bruttó átlagbérben, a nettóban vagy a vásárlóerőben? Ez az utolsó kérdés nem akadékoskodás. Ha a mérce nincs lefektetve, a siker és a kudarc is megmagyarázható.

A kormány védekezhet azzal, hogy a felzárkózás nem egy-két éves munka, és ebben igaza van. A bérszint nem rendeletre emelkedik. Az 5-10 éves távlat reális, a négyéves ciklus viszont rövid. Erre az a válasz, hogy éppen ezért kell most kimondani a célt, nem a ciklus végén.

Az óvatosság a másik oldalra is kijár. Az elégedetlenség nem hozhat egyszerű megoldást. Ha valaki azt ígéri, hogy a piac majd megoldja, vagy hogy az állam majd megoldja, az egyformán becsap. A piac a bért nem emeli addig, amíg a vállalatok termelékenysége nem teszi lehetővé. Az állam csak azt tudja szétosztani, amit előbb valaki megtermelt. A felzárkózáshoz mindkettő kell, és mindkettőről számot kell adni.

Végül a lényeg a bevásárlókosárnál marad. Egy 1675 eurós bruttó havi átlagból nem a rangsor számít a családnak, hanem az, hogy a hónap végén marad-e valami. A rangsor csak annyit mond, hogy a szomszédos országokban a kosár mellett több a pénz. Azt nem mondja meg, hogy ez nálunk mikor változik. Ezt a kérdést nem a statisztikusoknak, hanem a döntéshozóknak kell megválaszolniuk. Érdemes időnként megkérdezni tőlük, és a választ megjegyezni.