Brüsszeli ügyészek, magyar kiválasztás: a verseny a részletekben dől el

Az EPPO-csatlakozás első törvénycsomagja hamarosan a parlament elé kerül. A kérdés nem az, hogy ki örül neki, hanem hogy a magyar európai ügyészeket valóban nyílt versenyben választják-e ki.

Magyarország hamarosan benyújthatja az Európai Ügyészséghez való csatlakozás első jogszabálycsomagját az Országgyűlésnek. A társadalmi egyeztetés november 5-én lezárult. Az Igazságügyi Minisztérium szerint ezután kerülhet a parlament elé. Ha a képviselők elfogadják, a törvény a kihirdetés után 60 nappal lép hatályba. A gyakorlati hatások tavasszal válhatnak érzékelhetővé.

Érdemes az elején tisztázni a régi politikai kérdést: ki nyer ezzel?

A kormány nyer, de nem feltétlenül úgy, ahogy gondolná. A Tisza-kormány beváltja egy választási ígéretét, és Brüsszel felé jelzi, hogy komolyan gondolja a fordulatot. Ez valódi politikai tőke. A csatlakozási kérelmet Magyar Péter május végén nyújtotta be, Brüsszelben elfogadták. Magyarország a 25. tagállam lett. Csak Dánia és Írország maradt kívül. Cserébe viszont a kormány lemond valamiről: arról a lehetőségről, hogy a saját közpénzes botrányait saját kézben tartsa. Ez a legtisztább vonása a lépésnek. Aki csatlakozik, azt a hatalom önkorlátozásának szándéka vezérli, vagy legalábbis annak látszata.

Az ügyészség sem egyértelmű vesztese. Két delegált európai ügyészt jelölhet az ország, és a kollégiumban egy európai ügyész képviseli Magyarországot. Ez presztízs, szakmai csatorna és uniós hálózat. De a nemzeti ügyészség egyúttal veszít a monopóliumából az uniós pénzeket érintő ügyekben. Ez nem apróság. Aki eddig maga döntötte el, mi kerül vádemelésre, az ezután osztozik a döntésen egy brüsszeli szervvel.

Az uniós forrásokra váró szereplők, az önkormányzatok, vállalkozások és pályázók kettős helyzetbe kerülnek. Ha a pénzeket tisztán költik el, a szigorúbb ellenőrzés előnyükre válik: a befagyasztott vagy késleltetett források felé vezető út rövidülhet. Aki viszont a korábbi gyakorlatban szürke zónában mozgott, azt ez fenyegeti. A forrásokat kapók köre nem egységes, ezért a nyertes-vesztes kategóriák sem azok.

Az adófizető nyer a legtöbbet, legalábbis elvben. Az uniós pénz, amelyet nem lopnak el, végül az ő pénze. De ez csak ígéret, nem biztos eredmény. Az adófizető addig nem lát semmit, amíg az első ügyek el nem érik a bíróságot. Ez évekbe telik.

Az igazi kérdés azonban nem az, hogy ki örül. Hanem az, hogy ki választja ki az embereket.

A törvénycsomag egyik legfontosabb eleme az európai ügyészi és a delegált európai ügyészi jelöltek kiválasztása. A tervezet szerint átlátható, nyilvános és versenyalapú eljárás lesz. A kiválasztás várhatóan 2027 tavaszán indul. Szép szavak. De a szavak csak addig jók, amíg a részletek meg nem szólalnak.

Az történelmi párhuzam sokat elárul. Minden olyan országban, ahol egy új, független intézményt kellett személyi állománnyal feltölteni, a kérdés ugyanaz volt: ki ül a bizottságban, és ki dönt a végén? A „versenyalapú" jelző önmagában semmit nem garantál. Lehet verseny úgy is, hogy a végeredmény előre eldőlt. A pályázat nyilvános, a rövid lista mégis kormányzati kézben születik. A forma tiszta, a tartalom nem.

Három dolgot kell figyelni, mielőtt a 60 nap letelik.

Az első a bizottság összetétele. Ha többségében kormányhoz vagy a legfőbb ügyészhez köthető tagok döntenek, a verseny látszatverseny. Ha külső, szakmai, akár nemzetközi tagok is ülnek benne, az már valami. A forrásanyag erről nem szól, a tervezet részleteit érdemes számon kérni.

A második az átláthatóság. Nyilvános pályázati kiírás, nyilvános kritériumok, indokolt döntés. Ha a jelöltek életrajza és a rangsor megismerhető, a kontroll valódi. Ha csak a végeredmény, akkor nem.

A harmadik az időzítés és a politikai távolság. A kiválasztás 2027 tavaszán indul. Addig lesz idő arra, hogy a szabályok kikristályosodjanak, de arra is, hogy a hatalom megtanulja, hogyan lehet a szabályokat a maga javára értelmezni. Ez nem rosszhiszeműség, hanem hatalmi logika. Aki a kormány élén áll, annak mindig kényelmes, ha a számára szimpatikus ember ül a kulcspozícióban.

Itt jön a legerősebb ellenérv, amelyet komolyan kell venni.

Az Orbán-kormány azzal érvelt, hogy a csatlakozás sérti Magyarország szuverenitását. Polt Péter sem támogatta az ötletet. Ez az érvelés a korábbi hatalom részéről gyanús volt, hiszen épp az az érdek vezette, hogy az ügyek ne kerüljenek ki a kezéből. Ettől még a kérdés nem alaptalan. A büntetőjogi hatalom az állam egyik magja. Ha egy nemzetközi szerv vádat emelhet magyar állampolgárokkal szemben, az valóban a szuverenitás egy darabjának átadása. Ezt az árat nem szabad elhallgatni, csak mert a korábbi kormány rossz okból mondta ki.

A másik nehézség a hatáskörök átfedése. Mi történik, ha a nemzeti ügyészség és az EPPO ugyanazt az ügyet másképp ítéli meg? Ki dönt, ha kétséges, melyik illetékes? A csomag a jogállást és a munkaszervezeti működést is rendezi, de a forrásanyag nem részletezi, hogyan oldódnak fel a konfliktusok. Itt a kormánynak számon kérhető a világos válasz. Egy rosszul szabályozott átfedés évekig tartó illetékességi vitákat szülhet, amelyek éppen a lassítást szolgálnák, nem a gyorsítást.

A legerősebb válasz erre az, hogy a szuverenitás nem vész el, hanem megoszlik, és közben a magyar hatóságok is dolgoznak az ügyeken. A magyar delegált ügyészek maguk is magyarok lesznek. Ez azonban csak akkor igaz, ha a kiválasztásuk valóban független. Ezért kanyarodik vissza minden a kiválasztáshoz: a szuverenitási aggályt a legjobban a jó eljárás tudja lecsillapítani. Ha a magyar jelölteket tiszta versenyben választják ki, kevésbé lesz idegen testnek tűnő az intézmény.

Mit kell tehát figyelni?

Először azt, hogy a benyújtott szöveg tartalmazza-e a bizottság összetételét és a döntés indoklási kötelezettségét. Másodszor azt, hogy a parlamenti vita során mennyi módosító javaslat érkezik, és ezek erősítik vagy gyengítik a függetlenséget. Harmadszor azt, hogy a kormány hajlandó-e a hatáskör-átfedés szabályait pontosan rögzíteni.

A kormányt nem a csatlakozásért kell dicsérni vagy ostorozni. A csatlakozás önmagában jó irány, a forrásanyag alapján is. A mérce a végrehajtás. A „versenyalapú" szó ígéret, nem tény. Az ígéretet pedig pontosan arra a pillanatra érdemes visszakérni, amikor az első jelöltek nevei nyilvánosságra kerülnek.

A hatalom érdeke ugyanis mindig az, hogy a saját korlátozását minél puhábbra szabja. Ez minden kormányra igaz, a mostanira is. A különbség csak annyi, hogy ezúttal a kormány maga kérte a korlátokat. Ha komolyan gondolta, a részletekben is meg fog látszani.