Sencseni árnyékok: amikor a világ sorsáról Európa nélkül döntenek

Donald Trump, Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin sencseni csúcstalálkozója a tripoláris világrend nyers valóságára ébreszti a kontinenst. Miközben az atomhatalmak új érdekszférákat rajzolnak, Európa a tárgyalóterem előszobájában várja, hogy meghallgassák.

A térképek ritkán hazudnak, ám a diplomáciai helyszínek szimbolikája olykor még náluk is kíméletlenebb. Jövő héten a dél-kínai metropoliszban, Sencsenben, az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozójának margóján három ember ül egy asztalhoz: Donald Trump, Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin. Három zászló, három nukleáris arzenál, három birodalmi reflex. Az asztalnál nincs ott sem Párizs, sem Berlin, sem London, Brüsszelről nem is beszélve. A huszonegyedik század meghatározó hatalmi háromszöge nem az atlanti partokon, hanem a Csendes-óceán peremén rajzolódik ki, Európa pedig – alig néhány évtizeddel azután, hogy a világpolitika centrumának hitte magát – megdermedve figyeli a horizontot.

A sencseni találkozó tétje óriási. Kilenc hónappal járunk azután, hogy februárban végleg kifutott az Egyesült Államok és Oroszország közötti utolsó érvényes fegyverzetkorlátozási szerződés, a New START. Trump annak idején nem véletlenül tagadta meg az egyezmény egyéves technikai meghosszabbítását: a washingtoni kalkuláció lényege kezdettől fogv

<truncated 3559 bytes>

n szakított a korábbi elszigetelő, Moszkvához dörgölőző retorikával, és igyekszik visszahorgonyozni az országot a nyugati szövetségi fősodorba, ám a feladat összetettebb annál, semhogy pusztán brüsszeli igazodási pontokat kövessünk. Berlinben, Párizsban és Varsóban már nem az a kérdés, hogyan hangoztassuk az európai egységet, hanem az, hogy képes-e a kontinens önálló katonai, ipari és technológiai elrettentő erőt felmutatni. Ha az Európai Unió egésze perifériára szorul Sencsen árnyékában, akkor a magyar külpolitika sem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy a brüsszeli folyosókon való helytállás automatikusan védelmet nyújt a globális viharok ellen. A számonkérő realizmus ma ott kezdődik, hogy felismerjük: a szövetségi hűség önmagában nem helyettesíti a stratégiai cselekvőképességet.

Intellektuálisan tisztességesnek kell lennünk: a sencseni folyamatnak létezik egy pragmatikus ellenérve is. Nevezetesen az, hogy egy kontrollálatlan nukleáris fegyverkezési verseny, kiegészülve az iráni háború kiterjedésével, azonnali és közvetlen katasztrófával fenyegetné a globális gazdaságot. Ha Trump, Hszi és Putyin képes stabilizálni a nukleáris küszöböt, és megfékezni a közel-keleti lángtengert, abból Európa mint energia- és kereskedelemfüggő térség közvetve profitál. A világrend alapvető stabilitásának fenntartása olyan közjó, amelyért olykor keserű diplomáciai kompromisszumokat kell fizetni.

Ám az ár nem lehet Európa önrendelkezése. Ha a kontinens nem képes túllépni a huszonhét különálló védelmi koncepció bénító parttalanságán, és továbbra is külső nagyhatalmaktól várja saját határainak garantálását, akkor a döntéseket mindig máshol fogják meghozni. Aki nincs ott a tárgyalóasztalnál, az előbb-utóbb az étlapon találja magát. Sencsen üzenete világos és könyörtelen: az illúziók kora lejárt, a történelem pedig nem kér elnézést a tétovázóktól.