Előbb Moszkva tudja meg, aztán Paks

A Paks II. teljes átvilágítása 2026 végéig lezárulhat. Erről az orosz állami TASZSZ-nak nyilatkozott a projekt igazgatósági elnöke. A kérdés nem az, hogy ki mit mondott kinek, hanem hogy nyilvános lesz-e a jelentés, és ki dönt utána.

Sagodi Attila, a Paks II. Zrt. igazgatóságának elnöke szombaton az orosz állami TASZSZ-nak azt mondta: a magyar fél 2026 vége előtt le akarja zárni a bővítés átfogó átvilágítását. A vizsgálat a terveket, a műszaki dokumentációt, a kivitelezés ütemezését, valamint a pénzügyi, technológiai és jogi feltételeket is vizsgálja. Mi, magyar olvasók, ezt a Világgazdaság átvételéből tudjuk.

Ez nem botrány. Egy hírügynökségi interjú nem titkos paktum. De a sorrend elgondolkodtató, mert a politikában a sorrend is üzenet.

Kezdjük a kézenfekvő kérdéssel: cui prodest? Ki jár jól azzal, hogy az átvilágítás menetéről először egy orosz állami csatorna beszél?

Elsőként nyilván az orosz fél. A Roszatomnak nem mindegy, hogy a megrendelő mikor, milyen hangsúllyal és milyen keretben beszél a vizsgálatról. A forrásanyag szerint Alekszej Lihacsov vezérigazgató augusztusban azt állította, hogy az építkezés felgyorsult. Azt is mondta, hogy az új paksi vezetéssel van munkakapcsolat, a kormánnyal viszont a párbeszéd hiányos. Ha az átvilágítás menetrendje is a TASZSZ-on keresztül szivárog ki, az megerősítheti ezt a képet: a tárgyalópartner időzít, a kivitelező pedig figyel. Ez persze vélemény. A cikk forrásai nem állítják, hogy a nyilatkozat összehangolt lett volna.

Másodszor, a magyar oldal is nyerhet. Egy nyugodt hangú, szakmai interjú jelzi, hogy az új kormány nem rohan fejjel a falnak. Nem mond ki felmondást, nem hirdet győzelmet. Azt üzeni: dolgozunk, majd meglátjuk. Egy ennyire kényes beruházásnál ez érthető diplomácia. Közben Magyar Péter miniszterelnök még augusztusban úgy fogalmazott, hogy nem látja, hogy a másik fél tartotta volna a szerződést. A Reuters pedig október 21-én arról írt, hogy a kormány a szerződés felbontását is vizsgálja, és alternatív kivitelezőkkel egyeztet. A TASZSZ-nyilatkozat hangneme ehhez képest csendesebb. Ez lehet józanság, de lehet megnyugtatás is, és a két jelzés nincs egészen összhangban.

Harmadszor, nyerhet maga Sagodi is. Négy hónapja vette át a projektmenedzseri posztot. Ha határidőt mond, és az átvilágítás tárgyát is körvonalazza, azzal kijelöli a saját mércéjét. Nem ő az első, aki előbb mondja meg a határidőt, mint hogy bárki számon kérhetné.

Mindezek mellett az ellenérvet kötelesség kimondani, mert erős. Egy ekkora műszaki és szerződéses vizsgálat nem hírcsatorna-barát műfaj. Tervek, kivitelezési ütemezések, pénzügyi és jogi kötelezettségek sorjáznak benne, és mindegyik apróság lehet ezermilliárdos tétel. Aki ilyenkor naponta nyilatkozik, az vagy nem dolgozik, vagy rosszul. A hosszú, csendes munka felelősebb, mint a gyors politikai bejelentés. Az sem véletlen, hogy a vizsgálat végén dől el: kell-e mélyebbre ásni. Ez tisztességes szerkezet. Előbb áttekintés, aztán, ha kell, mélyfúrás.

Az is igaz, hogy a TASZSZ-nyilatkozat nem döntés, csak határidő. A projektmenedzser nem ígért eredményt, csak időpontot.

A bökkenő mégis ott van, hogy a csendes munka csak akkor erény, ha a végén valami ki is kerül a csendből. A jelentés nyilvános lesz-e? Egészében, összefoglalva vagy sehogy? A forrásanyag erre nem ad választ. Pedig a tét nem kicsi. Magyar Péter szerint a költségek már az eredeti összeg duplájára rúghatnak. A blokknak 2024-ben működnie kellett volna. Ezer milliárd forintért pedig, szavai szerint, „két nagy gödör” van. A határidők biztosan csúsznak, és a felelősség, mondta, nem csak orosz. Ezek a miniszterelnök állításai, és ellenőrizhetők. Az átvilágítás éppen erre való volna. Ha a jelentés zárt marad, a közvélemény nem tudja eldönteni, kinek van igaza: a kormányfőnek vagy a Roszatom vezérigazgatójának, aki szerint a 18 ezer köbméter beton, a februárban betonozott, mintegy 80 százalékos alapozás és a tél előtti befejezés mind rendben van. Két állítás áll egymással szemben, és mindkettő előbb jelent meg sajtónyilatkozatban, mint dokumentumban.

A második kérdés: ki dönt utána? Sagodi maga mondta, hogy a finanszírozás nem egyszerű költségvetési ügy. Az EPC-szerződés minden félre kötelezettségeket ró, ezért a kabinet nem dönthet egyoldalúan, hogy „ezt vagy azt akarjuk”. Ez jogilag valószínűleg igaz. Politikailag viszont kényelmes mondat. Azt jelenti, hogy a döntés egy részét a szerződés viszi el, nem a kormány. A választópolgár viszont nem a szerződésre szavazott, hanem a kormányra. Ha a mozgástér szűk, azt is érdemes lesz elmondani: mekkora, és ki szűkítette. A felelősség ugyanis nem csak orosz, ahogy a miniszterelnök is mondta. Egy előző kormány aláírása is ott van a papíron, és ezt a mostani kormány sem hagyhatja homályban.

Van történelmi párhuzam is, nem túl hízelgő. A nagy közberuházások hazai története gyakran úgy zajlik, hogy a határidő előbb készül el, mint a dokumentum, amely alátámasztja. A bős–nagymarosi vita is hosszú évekig kormányzati és szakértői zárt ajtók mögött ment, a nyilvánosság pedig már az eredmény ismeretében szembesült a tétekkel. Paks II.-nél ez a minta ismétlődhet. Nem azért, mert valaki rosszat akar, hanem mert a zárt ajtó kényelmes.

A mérleg tehát ez. Az átvilágítás időt igényel, és ez rendben van. A TASZSZ-nyilatkozat önmagában nem hiba, legfeljebb figyelmeztetés. A hiba ott kezdődne, ha a jelentés végül a kivitelezőhöz és a döntéshozókhoz eljut, a magyar adófizetőhöz pedig nem. Az új kormány most még gyűjti az információt, és ez elfogadható. De aki tavaly még számonkérést ígért, annak most kell megmondania: mi lesz a jelentésből a nyilvánosság számára.

Az idő a kormánynak dolgozik, amíg nincs jelentés. A jelentés megjelenése után viszont már nem fog. Aki ezt tudja, az dönthet úgy, hogy nyilvánosságra hozza. Aki nem, az majd egy újabb külföldi hírügynökségtől értesül.