Amikor a nyitány elárulja a finálét – mit mér az év legsikeresebb magyar filmjének díja?
A 46. Magyar Filmszemle zárógáláján először adják át az év legsikeresebb magyar filmjének alapított új elismerést, miközben a díj körül már előre megjelentek az első nevek. De mit üzen a siker új definíciója a hazai kultúrpolitikában, és kik maradhatnak statiszták a reflektorfény szélén?
A moziban mindig ugyanazzal a csenddel kezdődik a csoda. A fények elhalványulnak, a nézőtér zsongása elül, a vásznon pedig megmozdul az első kép. A fesztiválok zárógálái azonban másfajta színházat játszanak. Ott már nem a sötétben születő történeteké a főszerep, hanem a reflektorfényé, amely kijelöli, kit őrizzen meg az év emlékezete. A 46. Magyar Filmszemle záróeseményén most egy új szereplő lép színpadra. Először adják át az év legsikeresebb magyar filmjének alapított elismerést. Papíron egy friss hagyomány nyitányát látjuk, dramaturgiai szemmel nézve viszont ez a bejelentés már most sokat elárul arról, milyen történetet akarunk mesélni a magyar filmről.
Én még mindig a művek és az alkotók miatt ülök be a vetítőtermekbe. Bevallom, rég elfáradtam a kétirányú kultúrharcos szólamokban, amelyek minden premierből lövészárkot ásnak. Engem az érdekel, mi történik a vásznon, és milyen mozgástér marad azoknak, akik kamerát ragadnak. Ezért figyeltem fel különösen arra, hogyan keretezi a Magyar Nemzet cikke ezt az új díjat. A leírás szerint a kitüntetés egy külön kategóriában ismeri el az adott év legkiemelkedőbb magyar alkotását, amely a közönség és a szakma szempontjából is jelentős eredményt ér el.
<truncated 3804 bytes>
könnyen elmosódik ez a termékeny sokszínűség.
Ugyanakkor az intellektuális tisztesség megkívánja, hogy ne csak az árnyoldalt lássuk. Van ennek az új díjnak egy nagyon is komolyan vehető, erős érve. A magyar filmnek közönségre van szüksége, a moziknak pedig olyan estékre, amikor a pénztár előtt újra sor áll. Ha egy díj kiemeli azokat a hazai alkotásokat, amelyek képesek tömegeket megmozgatni, az valóban erősítheti a magyar filmek és a mozik iránti figyelmet. Egy széles körben szeretett film visszaszoktathatja a nézőket a vászon elé. Aki pedig egyszer újra bizalmat szavaz egy hazai produkciónak, talán a következő hónapban egy kisebb, csendesebb magyar filmre is kíváncsi lesz.
A kérdés tehát nem az, hogy örülhetünk-e a közönség lelkesedésének. Természetesen örülhetünk. A valódi tét a hangsúlyokban van. A siker elismerése akkor tesz jót a magyar mozinak, ha nem szorítja ki a többi mércét, és nem teszi gyanússá azokat a műveket, amelyek nem tömegélménynek készültek. Egy egészséges filmes közegben a nagy közönségfilm és a személyes szerzői vallomás nem egymás riválisai, hanem ugyanannak a beszélgetésnek a két fele. A kultúrpolitikának is az lenne a legfontosabb feladata, hogy mindkét hangnak biztosítson teret, ne pedig egyetlen diadalmas történetbe zárja az egész évadot.
A 46. Magyar Filmszemle zárógáláján hamarosan kiderül, valóban az előre emlegetett cím és név hangzik-e el a színpadon. Ám az új hagyomány valódi próbája nem az első díjátadó estéjén dől el, hanem az utána következő években. Akkor derül ki, hogy ez a friss elismerés csupán egy látványos, előre megírt finálé marad-e, vagy képes lesz nyitva hagyni az ajtót a meglepetések előtt is. Nézőként én továbbra is abban bízom, hogy a magyar film legszebb pillanatai nemcsak a nagy tapsok között születnek meg, hanem a sötétben is, amikor a vászon előtt ülve hirtelen valami váratlan történik velünk.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔