Ha az állam kiszáll, ki marad a pályán? Kézilabda a bedőlés szélén
Egy évvel a hazai női vb előtt a Győri ETO-t és más klubokat is a csőd réme fenyegeti. Ilyés Ferenc szövetségi elnök annyit mondott: reméli, mindenki végigjátssza a bajnokságot. Ez a „remélem" többet árul el a magyar sportról, mint bármelyik költségvetési tábla.
Van az a mondat, amelyből többet kiolvasol, mint egy fél évi mérlegből. „Nagyon remélem, hogy minden csapat befejezi a bajnokságot, de biztosat nem mondok." Ilyés Ferenc, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke mondta ezt a HVG kérdésére, amikor a bedőléssel fenyegetett Győri ETO-ról és más anyagi gondokkal küzdő klubokról esett szó.
Álljunk meg egy percre. A szövetség elnöke nem azt mondja, hogy van terv. Nem azt mondja, hogy van mentőöv. Azt mondja: remél. Ez az öltözői nyelv legőszintébb pillanata: amikor az edző már nem tud mit mondani a szünetben, és annyit kér, hogy „higgyetek benne".
Pedig nem akárkiről van szó. A Győri ETO a magyar kézilabda zászlóshajója, a város büszkesége, az a klub, amelyre egész Európa úgy néz, mint a nőikézilabda-nagyhatalom otthonára. Ha a Győr körül ilyen kérdések merülnek fel, akkor a kisebb vidéki műhelyekről nem is merek belegondolni. És mindez egy évvel a Magyarországon rendezett női világbajnokság előtt. Vendégül látni a világot, miközben a hazai bajnokság mezőnye lukas, mint a svájci sajt? Ez nem előkészület, hanem szerencsejáték.
Nézzük, mit tudunk a keretről. A forrásunk szerint az állami sporttámogatás átalakul. Egy kapcsolódó kerekasztalon sportvezetők és egy sportközgazdász arról beszéltek, hogy a sportfinanszírozás átalakításának milyen következményei lesznek. Többször elhangzott, hogy állami támogatás nélkül a magyar sport nem tud működni. Ezt érdemes kétszer elolvasni. Nem azt, hogy nehezebben működik. Hanem azt, hogy nem tud.
És itt jön a mondat, amely mellett nem szabad elsiklani. A sportállamtitkár szerint egyszer majd eljöhet az az idő, amikor az állam csak néhány sportágat támogat, nem az összeset. Ezt a forrás így közli; azt, hogy ez mikor és milyen szempontrendszer alapján történne, nem tudjuk. De a kérdés ott lebeg: kik lesznek a „néhányak"? Azok, amelyek érmet hoznak? Amelyek nézőt vonzanak? Vagy amelyek mögött erős a lobbi?
Ezen a ponton lesz a sport társadalmi tükör. Mert a pénzelosztás sosem csak pénzügyi kérdés, hanem értékválasztás. Ha az állam az élsportot védi, akkor a vb-aranyat védi, a zászlókat, a tévés közvetítést. Ha az utánpótlást, akkor a tizenkét éves lányt, aki hétfőn és szerdán a kisvárosi csarnokban edz, mert ott van a legközelebbi csapat. Ha a vidéki közösségeket, akkor a szombat esti meccset, ahol a pékség, a polgármester és az érettségiző osztály egy tribünön ül. Ez a három nem ugyanaz, és egyre kevesebb pénzből nem is mindhárom fér el.
Teszem hozzá: a konkrét számokat, így a klubok költségvetését vagy a támogatás pontos mértékét a rendelkezésemre álló anyag nem közli, ezért itt nem is játszom velük. Ami biztos: aki a kézilabdát ismeri, tudja, hogy a női élvonal csapatai a közpénz, az önkormányzati támogatás és a szponzori kassza hármasán állnak. Ha az egyik láb inog, az egész asztal billeg. Ez az én olvasatom, nem a forrásé, de azt hiszem, nem járok messze az igazságtól.
Most jöjjön az ellenérv, mert tisztességes vitához az is kell, és nem gyengébb, mint az enyém. Az állami pénz egyik legnagyobb kísértése, hogy elkényelmesít. Aki évekig tudja, hogy a hiányt valaki úgyis kipótolja, az nem fog szponzort hajszolni, nem épít nézőbázist, nem tanul meg tervezni. A piaci fegyelem fájdalmas, de tisztít. Ha az átalakítás arra kényszeríti a klubokat, hogy reális költségvetéssel, saját bevételekkel és józan bérekkel dolgozzanak, tíz év múlva talán kevesebb, de egészségesebb egyesületünk lesz. Ez nem kampányszöveg, hanem közgazdaságtan, és a sportközgazdászok joggal hivatkoznak rá. Ráadásul a támogatások észszerűsítése nem eleve ellenség: ha a közpénz átláthatóbban és kiszámíthatóbban érkezik, az sokat javíthat.
Csakhogy az észszerűsítésnek van egy feltétele: idő és tisztesség. A fegyelmet be lehet vezetni úgy, hogy a klub fel tud készülni, és úgy is, hogy a szezon közepén kapja a hírt, kivel nem számolnak tovább. Az első reform, a második kivégzés. A piac pedig, a hazai valóságban, nem egyformán tanít. Egy Győr nagyvállalati háttérrel, nemzetközi márkával talán túlél. Egy kisvárosi klub, ahol a legnagyobb helyi cég is két éve spórol, nem azért fog elbukni, mert rosszul gazdálkodott, hanem mert nincs hol szponzort találni. Az ilyen helyen a piaci fegyelem nem a hatékonyság jutalma, hanem a földrajzi hátrány büntetése.
Itt kell számonkérni a döntéshozókat, higgadtan, de határozottan. Az, hogy az állami támogatás átalakul, önmagában nem bűn. Az viszont hiba, ha a szövetség elnöke a nyilvánosság előtt a reményre kényszerül, mert a klubok nem látják az új szabályokat. Egy átalakítás menetrendje, szempontjai és átmeneti védőhálója nem államtitok. Ha a sportállamtitkár már most arról beszél, hogy egyszer talán csak néhány sportágat támogat az állam, akkor a kézilabdának, a kosárnak, a vízilabdának és a többieknek tudniuk kell, milyen mérce szerint döntenek majd róluk. A bizonytalanság maga is költség: a játékos elmegy, a szponzor vár, a szülő máshová íratja a gyereket.
És itt a női vb különös tétje. Egy hazai rendezésű világbajnokság nemcsak sportesemény, hanem ígéret is: arról, hogy ez az ország képes nagyot rendezni, és közben a saját házát is rendben tartja. Ha 2027 telén azt látjuk, hogy a rendező ország bajnokságából csapatok tűnnek el, az nem csupán kellemetlen. Az üzenet, amit a világnak, és ami fontosabb, a saját gyerekeinknek küldünk.
Mit kérek tehát? Nem végtelen állami zsákot. Azt kérem, hogy a döntés előbb szülessen meg, mint a csőd. Nevezzük meg nyilvánosan, mit véd az állam: az élsportot, az utánpótlást vagy a közösségeket, és sorrendet is mondjunk. Legyen átmeneti idő, legyenek mérhető feltételek, és legyen valaki, aki a „biztosat nem mondok" helyett legalább annyit mond: „ezt a dátumot, ezt a szabályt, ezt az összeget tudjuk garantálni".
A reménnyel nincs baj. Remélni szép dolog. De bajnokságot nem lehet reménnyel végigjátszani, bért fizetni sem, és világbajnokságot rendezni végképp nem.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔