Az iskolai testnevelésórák traumáiról és a változás lehetőségeiről
Az iskolai testnevelésórák emlékei – a szekrényugrástól és a Cooper-teszttől kezdve a kötélmászáson át a tornadresszig – sokakban még felnőttként is szorongást és kellemetlen élményeket keltenek. A kérdésfelvetést egy közösségi médiás bejegyzés indította el, amelyben egy édesanya arról érdeklődött, reális elvárás-e egy hatodikos diáktól, hogy másfél perc alatt fusson le 356 métert a jeles érdemjegy megszerzéséhez. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a mély nyomot hagyó emlékek hátterében sok esetben nem csupán maguk a fizikai feladatok állnak, hanem a megalázó pedagógusi megjegyzések, a bánásmód és az osztályozási kényszer.
Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus rámutatott, hogy a tornaóra kivételesen sérülékeny közeget teremt, hiszen a tanulók teste, ügyessége és fizikai korlátai a teljes osztály előtt nyilvánvalóvá válnak. Amikor a teljesítményt elkezdik mérni és rangsorolni, elkerülhetetlenné válik az összehasonlítás a kortársakkal. Ha ebben a kiszolgáltatott helyzetben megszégyenítés éri a gyereket, az könnyen azt az élményt alakítja ki benne, hogy nem csupán a teljesítménye rossz, hanem vele magával van baj. Különösen a kamaszkorban, a testkép és az identitás intenzív alakulásának idején okozhatnak ezek a helyzetek maradandó lelki sérüléseket.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔