A kő és a víz határozta meg a sivatag korai benépesülését
A korai emberek sivatagi terjeszkedését leíró modellek eddig elsősorban a víz jelenlétéből indultak ki. Az Arab-félszigeten időszakosan kialakuló tavak, vizes élőhelyek és füves területek valóban átjárhatóbbá tehették a sivatag belsejét, az új vizsgálat azonban azt mutatja, hogy önmagában a víz nem volt elég: a kőeszközök készítésére alkalmas nyersanyag elérhetősége szintén alapvető feltételt jelentett.
A kutatók mintegy 1500 kilométeres geoarcheológiai felmérést végeztek a Rub’ al-Khálíban, a világ legnagyobb homoktengerében. A 125 vizsgált helyszín közül 55-nél találtak egykori tólerakódásokat, mégsem került elő kőeszköz vagy megmunkálható kőnyersanyag a kijelölt útvonalon. Ez annak ellenére történt, hogy a felszín több mint 95 százaléka jól látható volt, és a sivatag peremén kortárs emberi megtelepedés nyomai is ismertek.
A térbeli modellezés szerint a korai települések ott alakultak ki nagyobb valószínűséggel, ahol a víz és a pattintásra alkalmas kő együtt fordult elő. Az Arab-félsziget vízhez hozzáférhető területeinek 57 százaléka olyan földtani képződményeken fekszik, ahol nincs megfelelő kőnyersanyag. Amikor ezt a tényezőt is beépítették a modellbe, a lelőhelyek és a véletlenszerű területek elkülönítésének pontossága 0,695-ről 0,768-ra javult. Az Afrikából, Észak-Amerikából és Ázsiából származó párhuzamos mintázatok arra utalnak, hogy a korlátozás általános lehet. A pusztán vízre épülő modellek ezért túlbecsülhetik a kőeszközöktől függő népességek egykori élőhelyének kiterjedését.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔