Húsbárddal támadt Velázquez festményére egy brit szüfrazsett 1914-ben
Az oxfordi Ashmolean Múzeum „Aphrodité: Egy istennő születése” című tárlata az ókori szobrászattól a modern kultúráig követi végig az istennő ábrázolását, valamint a női test megjelenítésének történetét. A női meztelenség régóta vitákat szít: Mark Twain 1880-ban a világ legobszcénabb festményének nevezte Tiziano Urbinói Vénuszát, 1914-ben pedig Mary Richardson szüfrazsett egy húsvágó bárddal támadt Diego Velázquez Vénusz tükörrel című művére a londoni National Galleryben, felháborodva azon, ahogy a férfilátogatók a meztelen alakot bámulják.
A mítosz szerint az Uranosz tengerbe vetett nemi szervéből született, majd Cipruson partra lépő Aphrodité kultusza Kr. e. 1200 körül formálódott. A kiállítás kurátora, Anja Ulbrich szerint az alak fejlődésére a közel-keleti Istár, Astarté és Hathor tisztelete is hatott. Aphrodité a szerelem mellett a szaporodás, a háború és a hajózás oltalmazója is volt, a római mitológiában pedig fia, a Trójából elmenekült Aeneas révén a birodalom alapítóinak ősanyjaként tisztelték.
A női test művészi megformálásában Praxitelész hozott áttörést Kr. e. 350 körül a Knidoszi Aphroditéval, amely az ókori görög művészet első ismert, életnagyságú meztelen női istenszobra volt. Az erőt sugárzó férfiaktokkal ellentétben ez az alkotás a szemérmességet fejezte ki, útjára indítva a Venus Pudica ábrázolási hagyományt.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔