Babai-Szénégető Adrienn: a gyász nem az elvesztett szerettek elengedéséről szól
Babai-Szénégető Adrienn mentálhigiénés szakember és gyászkísérő Gyász-illemtan című könyvében a gyászolók és környezetük kommunikációját, valamint a nehéz helyzetekben való jelenlétet tárgyalja; az InfoRádióban Rozgonyi Ádámnak adott interjúban is erről beszélt. Szerinte azok gyászolnak jobban, akik odafigyelően, igényes önismeretben élik az életüket: a veszteség náluk nem töri meg tartósan az életet, hanem – a gyászt életük végéig hordozva – örömteli, berendezett mindennapokban tudnak továbbélni. A kapcsolódás a múltbeli emlékhez és a veszteséghez hullámzó, mint egy élő hozzátartozóval, és élethosszig változik. Kevés támpontunk van a gyászról, mert a családok ritkán beszélnek halálról; a gyászkönyvek ezért kitüntetett szerepűek az önfejlesztő irodalomhoz képest. Készségeket nem adnak, de a felszínes, illemszerű kommunikációhoz használható információt igen. Természetes, hogy újrajátszunk jeleneteket az elhunyttal, a rágódás azonban már túlzás: ha valaki ezen kapja magát, technikákkal vagy mások segítségével ki kell húznia magát. A „miért éppen így, most, miért nem én” kérdéseit végiggondolva belátható, hogy nem volt ráhatásunk. Az egészségesebb út, ha az elvesztettnek helye marad az életben: temetőlátogatás, alapítvány, vagy az emlék továbbélése a gyerekekben. Segíteni úgy érdemes, mint szüléskor: gyakorlati gesztusokkal (bevásárlás, főzés, fűnyírás), és megkérdezve, mire van szükség – beszélgetésre, társaságra vagy csendre. A korábbi közös programokat, konditermet, kávézást se vegyük automatikusan le a napirendről.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔