Konferencián vizsgálták a zsidómentőkre kiszabott német halálbüntetést
A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, az IPN Történeti Kutatóirodája konferenciát rendezett Varsóban a zsidómentőkre kiszabott halálbüntetés történetéről. A tanácskozás apropóját az a náci rendelet adta, amelynek kiadásától 85 év telt el, és amely törvényesítette a zsidóknak menedéket, élelmet vagy más segítséget nyújtó civilek kivégzését.
A német megszálló hatóságok 1941. október 15-én adták ki a Főkormányzóság területén belüli tartózkodási korlátozásokról szóló harmadik rendeletet. Ez halálbüntetést írt elő a gettókat engedély nélkül elhagyó zsidók számára, és ugyanezt a büntetést helyezte kilátásba azoknak a lengyel állampolgároknak is, akik segítették őket. A konferencia résztvevői azt vizsgálták, miként szűkítette ez a jogi rendszer az üldözöttek túlélési esélyeit, és hogyan bénította meg a társadalmi szolidaritást.
Mateusz Szpytma, az IPN elnökhelyettese az Ulma család 1944-es lemészárlását hozta fel példaként arra, hogy a rendelkezések nem pusztán helyi túlkapásokra adtak lehetőséget. A kutatások szerint Eilert Diekienhez hasonló tisztviselők bírósági eljárás nélkül dönthettek egy egész család, köztük kisgyermekek sorsáról.
Az előadások a zsidóellenes politika 1939 és 1941 közötti alakulását, a vidéki jogalkalmazást és a lengyelországi büntetések nyugat-európai gyakorlattól eltérő sajátosságait is elemezték. Aleksandra Namyslo és Konrad Graczyk a náci büntetőpolitika, illetve a Főkormányzóság különbíróságainak működését mutatta be.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔