A gyermekkori magány tartósan ronthatja a mentális és munkaerőpiaci kilátásokat
A Development and Psychopathology folyóiratban közölt kutatás szerint a gyermekkori magány nem ösztönzi automatikusan a társadalmilag elszigetelt fiatalokat arra, hogy később újra kapcsolatokat építsenek. A hatéves követéses vizsgálat ezzel megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy a magány hasznos biológiai riasztójelzésként működik, hasonlóan ahhoz, ahogy az éhség jelzi egy alapvető szükséglet hiányát. A kutatók szerint a szubjektív magány és a tényleges társadalmi elszigeteltség két külön jelenség: valaki érezheti magát egyedül sok kortárs között is, miközben az egyedül töltött idő önmagában még nem jelent elszigeteltséget.
Bridget T. Bryan és Louise Arseneault, a King’s College London kutatói az Environmental Risk Longitudinal Twin Study adatait elemezték. A vizsgálat 2232, 1994-ben és 1995-ben Angliában és Walesben született iker életútját követte; a résztvevők 49 százaléka volt fiú, 90 százalékuk pedig fehér. Tizenkét éves korban az anyák és a tanárok értékelték a gyerekek visszahúzódását és kortársi elutasítottságát, maguk a gyerekek pedig kérdőívben számoltak be a magányérzetükről. Tizennyolc évesen ismét felmérték a magányt és az elszigeteltséget, utóbbit többek között a családtól és barátoktól kapott támogatás alapján.
Az eredmények szerint a gyermekkori magány és a társadalmi elszigeteltség egymástól függetlenül jelezte előre a fiatal felnőttkori nehézségeket. Mindkettő összefüggött a rosszabb mentális egészséggel, például a depressziós és szorongásos tünetekkel, valamint az alacsonyabb jólléttel. A kutatás emellett oktatási és foglalkoztatási szempontból is kedvezőtlenebb későbbi kilátásokat talált, vagyis a magány nem bizonyult olyan ösztönző erőnek, amely önmagában helyreállítja a társas kapcsolatokat.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔