Élet a Hindenburg fedélzetén a katasztrófa előtt
Az írás 1937. május 4-én, a Hindenburg új szezonjának első útján idézi fel a zeppelin fedélzetének mindennapjait, még a későbbi katasztrófa előtt. Ernst Lehmann, a léghajó kapitánya korábban különféle állatokat szállított: porosz Trakehner lovakat, tudományos kutatásokhoz használt gorillákat, csimpánzokat és majmokat, továbbá tengerimalacokat, kanárikat, postagalambokat és méhkirálynőket. A személyzet számára mégis a kutyák okozták a legtöbb kellemetlenséget. Douglas Fairbanks és felesége, Lady Sylvia Ashley például hat hónapos skót terrierjüket, Bobby Burnst is magukkal vitték; a kutya szabadon kószálva mindenütt otthagyta „névjegyét”.
Lehmann azt is nehezen viselte, hogy az utasok milyen gyorsan hozzászoktak a repülés rendkívüliségéhez. A Graf Zeppelin első, 1928-as németországi útján két utast sakkparti közben talált, miközben a léghajózás még sokak szemében csodával ért fel. A Hindenburgon az első teljes átkelési nap közepére előkerültek a kártyák és a kirakók, mintha az utasok már nem is a levegőben utaztak volna.
A fedélzetről ugyanakkor olyan tájak tárultak eléjük, amelyeket más módon aligha láthattak volna: London fényei a Tejútra emlékeztettek, Szibéria mocsarai, erdei és folyói pedig szinte felfoghatatlan kiterjedésűnek tűntek. A világ körüli út során a legénység a Stanovoj-hegység magasságáról alig rendelkezett információval, ezért 2000 lábnyi biztonsági ráhagyással repült. Végül a gerincet mindössze 300 lábbal haladták meg. A történet központi feszültsége így a technikai haladás csodája és annak hétköznapivá válása között húzódik.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔