Közösség és bizonytalanság a műfordítók mai világában
A levélformájú esszé azt vizsgálja, mit jelent mások hangján megszólalni, és hol húzódik a határ fordítás, utánzás, hamisítás és önálló költői alkotás között. A kiindulópont egy egyszerűnek tűnő angol kifejezés, az „out of the blue”, amely spanyolul nem ültethető át szó szerint: a szerző szerint a „de la nada” inkább a semmiből, a semmisségből való előbukkanást fejezi ki. A nyelvi különbségből Pessoa gondolataihoz vezet az írás, majd ahhoz a kérdéshez, hogyan lehet egyáltalán pontosan átadni egy másik nyelv jelentéseit.
A szerző olyan verseket készített, amelyekben Akhmatova, Celan, Drummond de Andrade és Hikmet hangját, illetve költői világát idézte meg. Elismeri, hogy ez megtévesztőnek vagy csalásnak tűnhet, különösen akkor, ha az olvasó valódi műként azonosítja ezeket a szövegeket. Ugyanakkor azt állítja, hogy a műfordító eleve egy másik ember hangján dolgozik, ezért az ismert költők képzeletbeli életművének bővítése ennek radikálisabb változata. Munkájában barátokra, kollégákra és bizonyos esetekben mesterséges intelligenciára is támaszkodott.
Az esszé több példát idéz olyan alkotókról, akik részben közvetítő nyelven keresztül fordítottak: Samuel Beckett mexikói költészetet, Richard Wilbur többek között orosz, spanyol és olasz szerzőket, Ursula K. Le Guin pedig kínai nyelvtudás nélkül készített fordítást a Tao Te Csingből. A szerző szerint a döntő kérdés nem az, hogy az ilyen szövegek „eredetiek”-e, hanem hogy jó versek-e, és új nézőpontot adnak-e az eredeti szerző megértéséhez.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔