Kutatók szabályszerűséget találtak a halálközeli élmények agyi mintázataiban
A klinikai halálból vagy annak közvetlen közeléből visszatérők beszámolói gyakran ismétlődő képeket említenek – testen kívüli érzést, lebegést, az idő megszűnését, alagutat a fény felé –, valójában azonban sokan nem szűk folyosóról, hanem tág, nyitott terekről, ívelt horizontokról vagy forrás nélküli, minden irányból érkező fényről számolnak be. A jelenség mérése nehéz, mert a hagyományos klinikai skálák kevéssé ragadják meg a spirituális, érzelmi sokkot; erre hívja fel a figyelmet a Science Alert.
Ezt a gátat igyekezett megkerülni France Lerner, a haifai egyetem neuropfenomenológiai kutatója és csapata. Ötven, dokumentáltan halálközeli élményt átélt személy előre definiált geometriai piktogramokkal rekonstruálta a felidézett tereket: a forma, a saját pozíció, a mozgás iránya és dinamikája, valamint a színek szakaszonként. A sokszínű beszámolók négy geometriai kategóriába estek. A kúpos, alagútszerű terek 28 esetéből 22 teljesen akromatikus volt – fekete, fehér, szürke vagy színtelen vakító fény. A széles, ívelt tereknél 31-ből 27 alkalommal élénk színeket írtak le; a laposabb síkoknál és a körbezáró gömböknél keveredett a kettő. A kontraszt statisztikailag erős, ami arra utal, hogy a képi világ nem véletlenszerű.
A kutatók szerint a geometria és a színérzékelés neurológiailag is összekapcsolható. Oxigénhiánynál – vérnyomásesés, szívmegállás, trauma – a perifériás látómező gyorsabban esik ki, csőlátást, alagúthatást okozva. A színlátó, energiaigényes csapok hamarabb feladják, mint a fényérzékeny, színtelen pálcikák, ezért a vészkeringés mellett a kép monokróm lehet. A tágas, homogén fényterek a Ganzfeld-effektusra emlékeztetnek: egyenletes, ingerszegény látómezőnél az agy belső zajából generálhat formákat.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔