„Nem leszek olyan, mint anyám” — mégis a szülők mintája felé fordulhat a viselkedésünk?
A 24.hu szakértővel járta körül, mennyire igaz az a közkeletű állítás, hogy az évek múlásával egyre inkább a szüleinkhez hasonlóvá válunk, és miért bukkanhat fel mégis hasonló viselkedés akkor is, ha valaki tudatosan azt mondja: „nem leszek olyan, mint anyám”. A cikk a húszas évek elejével indít, amikor sokan kilépnek a családi közegből: új lakásba, másik városba vagy akár külföldre költöznek, egyetemre mennek, és gyorsan kell felnőniük. Ilyenkor meglepőnek tűnhet, hogy éppen a legközelebbről ismert mintákhoz nyúlunk vissza. A hasonlóság nemcsak a hanglejtésben, hanem abban is megjelenhet, ahogyan vita közben reagálunk, akkor is, ha bizonyos szokásokat és reakciókat nem szeretnénk továbbvinni. Kollár Balázs pszichológus szerint mindenkinek van sajátos temperamentuma, de számos viselkedést megfigyeléses tanulással sajátítunk el. Példája: ha egy gyerek leejt egy vázát, nem feltétlenül sír azonnal, hanem először a szülőre néz; ha a szülő megijed vagy kiakad, a gyerek is könnyen megijedhet. A tudatos szülőségbe az is beletartozik, hogy a felnőtt megtanulja szabályozni a saját érzelmi reakcióit, és ez a szabályozás nem azonos az elfojtással. A lényeg tehát nem az, hogy elkerülhetetlenül „ugyanolyanok” leszünk, hanem hogy felismerjük, mit hozunk magunkkal, és mit akarunk másképp csinálni.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔